1944-ben ezt írta a sajtó:

A kormányzó Úr, mint a friss újság is jelentette, elrendelte, hogy az oroszországi súlyos harcokban különösen kitűnt első lovas honvéd hadosztály kiemelkedő helytállásának elismeréséül a jövőben a honvédség lovas alakulatai a huszár elnevezést használják. 

A magyar ember világéletében jó lovaskatona volt és ellenségeink elég hamar, megtanulták, hogy nincsen párja a magyar huszárnak. Amikor pedig ezt megtanulták, igyekeztek utánozni is. Így történt azután, hogy Európának majdnem valamennyi országa lovas hadseregét a magyar huszárság mintájára szervezte meg. Hogy jó mintát választottak, azt legjobban bizonyítja, hogy a régi magyar huszárok között olyan nevek szerepelnek, mint Simonyi óbester, aki Napóleont, a franciák híres császárját is megkergette vagy Hadik András generális, akinek huszárjaitól egész Európa rettegett. 

A huszár szó Mátyás király idejéből származik, amikor is minden huszadik jobbágy után kellett, egy lovaskatonát kiállítani. Minden huszadiknak ára volt a huszár. A világháborúban azonban a magyar huszárgyerekek másként tudták ezt a históriát. Azért huszár a huszár — mondották, mert egynek húsz az ára. Húsz ellenség fizeti meg életével egy huszárnak elestét. 

Hogy ebben milyen sok volt az igazság, legjobban mutatja, hogy az első világháború idején leghamarabb a magyar huszár vitézségét, hősiességét és rettenthetetlen bátorságát ismerte meg az orosz. A magyar huszár akkor még vörös nadrágot viselt, el is nevezték őket vörösördögöknek. Úgy féltek tőlük, mint az ördögtől. A magyar huszár a világháborúban megmutatta, hogy milyen bátor, eszes, kitartó, becsületes, nemesen gondolkodó katona. Szíve olyan tiszta volt, mint a kardja.

De nemcsak akkor volt első, amikor lóhátról osztogatta a halálos csapásokat, első volt akkor is, amikor le kellett szállni a lóról és gyalogosan kellett küzdeni. Limanovánál a magyar huszárok döntötték el a csata sorsát. Éjszaka kezdődött a küzdelem. A huszárok gyalogosan kúsztak a lövészárkok felé, ahol a túlerőben lévő oroszok gyilkos tűzzel fogadták őket. A magyar fiúk karabélyuk boldogabb végével mentek neki az orosznak és emberfeletti, csodás küzdelemben másnap délig verekedtek az orosszal. 

Amikor másnap a csatateret átnézték, megállapították, hogy ott, ahol a magyar huszárok harcoltak, az elesett oroszokon alig lehetett lőtt sebet látni. Majdnem valamennyit a huszárok irtózatos csapással terítették le a földre. Amikor az egyik huszár elmesélte, hogy mi történt Limanovánál, elbeszélését így fejezte be: Amikor a magasságos Úristen csillogó mennyei trónusáról lenézett reánk és látta, hogyan verekszünk, könnyeit hullatta — örömében. 

Ebben a mostani háborúban a magyar lovasság nem volt az a ragyogó, csillogó parádés katona, mint apáink és nagyapáink korában. Kardja és vitézsége azonban a régi fényben csillogott, méltó volt a régi huszárok dicsőségére. Ezért rendelte el a kormányzó úr, hogy a lovasság neve ezentúl ismét huszár legyen. Hiába: nincsen párja a magyar huszárnak.