Marjay Tamás hadnagy

Marjay Tamás hőstette annyira beleégett a hősiességről alkotott ideális képbe, hogy közben mindenki megfeledkezett többet megtudni Marjay Tamásról az emberről. Ki volt valójában? Talán kevesen tudják, de Tamás katonacsaládból származott. Édesapja vitéz Marjay Keresztély, Nyíregyházi huszár ezredes volt, aki az első világháborúban huszárként a cs. és kir. 14. huszárezredben harcolt az orosz, majd az olasz fronton. Már az édesapa hősiességéről is legendák keringtek, többszörösen kitüntetett hős katona volt. 

Nem is választhatott hát más pályát a két fiú Valér, és Tamás, számukra már szinte elrendeltetett a haza szolgálata. Tamást 1944. augusztus 20-án avatták hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Nála három évvel idősebb bátyját Valért pedig szintén a Ludovikán 1942. június 18-án. A két fiatal hadnagy szakaszparancsnokként vett részt a haza védelmében. Valér is ott volt, akkor már főhadnagyként a Vértesben, 1945 márciusig, majd harcolva vonult vissza a Nyugati határ felé. 1945. március 30-án esett hadifogságba, ahol különböző hadifogolytáborokban 5 évet töltött le, majd kiadták a magyar hatóságoknak. Végül 1956. június 2.-án szabadult. Ezt követően állandó rendőri felügyelet mellett, többnyire segédmunkásként dolgozhatott. 

Azt tehát mindenki tudja, hogy Marjay Tamás 1945. január 28-án súlyosan megsebesült a Kotló-hegy bevétele közben. Azt azonban én is csak a családjától, neveltlányától tudtam meg mi történt vele később? Amikor megsebesült a hegyen, annak köszönhette az életét, hogy nem ment el mellőle szeretett lova. Sebesülten képtelen volt nyeregbe szállni, de valahogy bele tudott csimpaszkodni a kengyelbe, és így lova napokig húzgálta az erdőben.  A hős huszártiszt négy éjszakát töltött kint a rettenetes hidegben sebesülten a havon fekve. Lábát a kengyelbe akasztva lovával húzatta el magát Kőhányáspuszta irányába. Február 1-jén egy magyar tüzérfelderítő járőr talált rá véletlenül a vérveszteségtől és a fagyástól delíriumos állapotban levő hadnagyra. A járőr az eszméletlen tisztet Dad községbe vitte, ahol elsősegélyben részesítették. Ezután került súlyos sérüléseivel kórházba, ahol több műtéten esett át.  Életét csak mindkét lába és ujjai amputálásával tudták megmenteni. Lábfejeinek és ujjainak amputációja után meglehetősen rossz lelkiállapotba került. Hőstettét a legmagasabb kitüntetéssel, a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem adományozásával ismerték el. Kitüntetését a Honvédségi Rendeletekben a háború végéig már nem tették közzé, csupán levéltári források tanúskodnak róla.

Családjával a kórházból váltott leveleit is mások írták meg a nevében, hiszen csonkolt kezeivel képtelen volt írni. A Tiszti Arany Vitézségi Érem ugyancsak kevés gyógyír lett volna ezekre a sebekre, de azt valójában sohasem kapta kézhez. Mivel a háború befejezését követően az ország kommunista berendezkedésű lett, helyette üldöztetés jutott osztályrészéül. A haza nem köszönte meg a hősök áldozatát! 

A család ezután Pápateszérre költözött. Több alkalommal került mélypontra, és több mint húsz alkalommal akart öngyilkosságot elkövetni. Talán a jósors akarta végül úgy, hogy megtalálja szerelmét, és vele a nyugalmat is Pápateszéren. Itt ismerkedett meg az egykori háziorvos volt feleségével, aki két kislánnyal maradt egyedül válása után. Egymásba szerettek, majd Tamás megkérte a kezét. Így rokkantan is tisztességgel felnevelte neveltlányait, és fogyatékossága ellenére dolgozott. Csodálatosan megtanulta kezelni helyzetét, elfogadta sorsát. Faragott, és rajzolt is. Marjay Tamás nem csak hőstettében volt csoda, hanem egész hátralévő életében az volt. Egy férfi, aki nem csak az ellenséget győzte le, hanem a saját félelmeit is. Aki a meghurcoltatása, mellőzése ellenére méltósággal elfogadta sorsát, és eléggé bátor volt ahhoz is, hogy így tovább éljen.