Kisvasút a Vértesben

Ki gondolná ma, miközben a Vértest átszelő Terv úton sétál, vagy kerékpározik, hogy valaha egy kisvonat robogott keresztül a ma már nem látható, rég felszedett síneken? 

A 20. század elején az akkor Fejér vármegyei Szárligetről (akkori nevén Szaár) két keskeny nyomközű erdei vasút is indult. Az egyik az egykori Bálintháza-tanyán, Mesterberek-pusztán, a ma Tarján községhez tartozó Tornyópusztán át Tarján nyugati, illetve Vértestolna keleti határán keresztül Héreg északi határáig ért a Gerecse hegységben, a másik pedig a Vértes hegységben található Fáni-völgyig futott közel Vérteskozma község határáig.

Az 1910-es években a budapesti székhelyű, "Szári Uradalom Drach és Kronberger" nevű fakereskedő cég a mai szárligeti vasútállomástól Vöröstóig 4,5 km hosszú, lóvontatású kisvasút építését tervezi a Vértes hegység keleti részében elterülő erdőségek faanyagának kitermeléséhez. A terület akkor Wekerle Sándor birtoka volt. A tervezett nyomvonal előzetes közigazgatási bejárására 1916. július 5-én kerül sor. 1916. augusztus 18-i keltezéssel a kereskedelemügyi miniszter 51180/III/1916 számon megadja az engedélyt a kisvasút megépítésére. A szárligeti vasútállomáson normál nyomközű (nagyvasúti) iparvágány létesül a kisvasúton zajló áruforgalom kiszolgálására.

A kisvasút úgynevezett műtanrendőri bejárására 1918. február 22-én kerül sor. A bejárás során a bizottság több hiányosságot is feltár, amelyek pótlását rövid határidőhöz köti, de megadja az engedélyt a vasútüzem beindítására. A 760 mm-es nyomtávolságú vonal 7 kg/fm méretű sínekből épül meg, legnagyobb emelkedése 30 ezrelék (1 km távolságon 30 méter), legkisebb ívsugara 30 méteres. Az engedélyezett tengelyterhelés 2,4 tonna. Kitérők csak a vonal két végpontján létesülnek, 70-70 méter hosszúságban.

Az erdei vasút még az indulás évében új vonalakkal bővül, emellett tulajdonosváltás is bekövetkezik, az új tulajdonos a Szári Erdőértékesítő Rt. A kibővített, immár gőzmozdony üzemű hálózat műtanrendőri bejárására 1918. december 12-én történik meg.

A vértesi erdőkben kitermelt faanyag és az üveggyártásra is alkalmas különleges minőségű homok mellett az egykori szálláskúti tehenészet tejtermelését is szállította a nagyvasútra.  A járműállományról kevés információ maradt fenn: egy 1907-ben gyártott, 2445 gyári számú kétcsatlós, 50 lóerős Orenstein & Koppel gőzmozdonyról tudunk. Ennek a mozdonynak ismert az előélete is, nem újkorában került Szárligetre: Korábban a mai Lengyelország területén a cseh határ mellett található Kaczyce (ejtsd kacsice) település közelében működő Gewerkschaft Brucker Kohlenwerke Venus Marie Katschitz nevű szénbányászati vállalat mozdonya volt. Katschitz a település német neve volt az Osztrák-Magyar Monarchia idején. Ez a mozdony eredetileg 750 mm-es nyomtávval épült, később alakították át 760 mm-es nyomtávra. Emellett a gőzüzemre engedélyezés során megtartott 1918. december 12-i műtanrendőri bejáráskor egy 9,9 tonnás 2833 gyári számú háromcsatlós Jung gőzmozdony is ismert, amely később, az 1920-as években a felsőtárkányi vasútra került Ilona néven, 357.309 pályaszámmal. Itt 1957 decemberében még kazánvizsgát kapott, majd 1964 végén leselejtezték.

1937-ből származó iratok szerint a vasútvonal már csak mindössze 7000 méter hosszú és a szálláskúti erdészháznál véget ér. Dokumentumokból kiderül, illetve kikövetkeztethető, hogy történhetett egy dízel motorüzemre történő engedélyeztetés, azonban valószínű, hogy végül a motoros vontatás már nem valósult meg. 

A második világháború utáni időszak

Egy szemtanú szerint 1946-ban még látható volt egy gőzmozdony az árokba lökve a Vinya-bükki ágban. A háború után a még meglévő, de már üzemen kívül álló sínpálya kedvelt játszótere volt a helybéli gyerekeknek, az otthagyott lórékat előszeretettel tolták fel emelkedőkre, majd legurultak velük. Az államosítás során az iparvágány és a kisvasút tulajdonjogát a közlekedésügyi miniszter a MÁLLERD-re (Magyar Állami Erdőgazdasági Üzemek Igazgatósága) ruházza át, amely arra hivatkozva, hogy a vonal által érintett erdők letermelt állapotban találhatók, valamint a kisvasút vonala a háborúban nagyrészt megsemmisült, a létesítményeket nem kívánja átvenni. Ennek ellenére 1948. április 2-án a vonal a MÁLLERD tulajdonba kerül. Az erdőgazdaság a további dézsmálások elkerülése érdekében a kisvasutat felbontja, anyagából és jármű állományából a móri MÁV állomásról kiindulva tervez erdészeti kisvasutat építeni. Erről a kisvasútról iratanyag nem maradt fent, valószínűleg nem épült meg.

A felbontott kisvasút nyomvonalán az ötvenes évek elejére erdészeti feltáró út épült, amely a korabeli leírásokban, illetve a térképeken máig "Terv út" néven szerepel. Ennek az aszfaltburkolatú útnak köszönhetően gyalogosan, vagy kerékpárral bejárható az egykori nyomvonal annyi kivétellel, hogy a Terv út nem követi a Kerek-hegyet egykor körbekerülő nyomot, hanem csak elhalad a hegy északi oldala mellett.

A Terv Út építése

Fuják József egykori erdőmérnök visszaemlékezésében olvashatunk erről, aki 1948-54 között részt vett ezekben a munkálatokban. Nem lehetett ez egyszerű feladat alig néhány évvel a második világháború után eszközök és gépek nélkül. Idézzük fel ezeket az eseményeket most az ő tollából.

"Nagy változások korát éltük. 1948-ban még baráberek építették a töltést a parasznyai vasútépítésnél, 1953-ban pedig már földmunkás szaktársak formálták a szári utat. Végig éltem a teljes átalakulást, utolsó mohikán voltam magam is. Persze akkor ezt nem tudtam, csak most utólag a visszaemlékezéskor vált világossá." […]

"Az OEE egyik tanulmányútján Süttőre utazva a Vérteskozma-Szár között az 1952-54-ben általam vezényelt erdei úton haladt az autóbusz. A sok kanyar miatt elég lassan. Szinte ünnepélyesen, legalábbis számomra. Volt időm elmélkedni. Te jó Isten! Ez az út – és még sok másik, amely abban a bizonyos hőskorban épült –, többnyire ipari műemlék. Itt nem volt jellemző a gépi munka, az útalapot kézzel rakták a kubikosok. […]

1949 – Mindszentpuszta

"A munkaerőpiacon a kereslet-kínálat egyensúlya kezd kibontakozni. Az abádszalókiak mellett megjelennek más alföldi kubikos brigádok is. Ezek sokkal szervezettebbek, úgy is mondhatnám, harciasabbak. Sokat tudna erről Mersich Bandi beszélni. Nekem is voltak velük kemény vitáim, főleg a munkaátvételek során. Helyi munkaerőt nem tudtunk szerezni, a bánya, az erőmű elszívta az embereket. A fluktuáció ismeretlen fogalom volt, szakmailag, munkaerkölcsileg értékes brigádok dolgoztak a vonalon. […]

1952 – Szár-Szálláskút

Ekkor már a munkaerőpiacon helyreállt a kereslet-kínálat egyensúlya. Mondom ezt annak ellenére, hogy a mamutépítkezéseken mindenütt kitették a táblát: "Munkásokat felveszünk." Sokan azonban rájönnek, hogy az ígért lehetőségek meseszerűen szépek, a valóság többnyire szürke, nagyon is hétköznapi. Belátják, nem is olyan rossz kis építkezéseken szinte családias környezetben dolgozni. Nálunk előadhatja egyéni gondját-baját, törődünk vele, nem csupán egy falanszter tagja. Aránylag kicsi a fluktuáció, évek óta ismert arcokat látok, mikor végig megyek a vonalon. Egyvalami hiányzott már csak az új korszak jellemzői közül: a télen-nyáron folyamatosan végzett munka. Itt végre sikerült ezt is megoldani. Ismertem az emberek otthoni problémáit, tudtam, hogy a bekötések egyik lényeges oka az otthoni téli tüzelő hiány. Elutaztam Abádszalókra, egyezséget kötöttem az erdészettel. Mindketten jól jártunk. A Szolnoki ÁEG Abádszalóki üzemegység két-három hetes időtartamra jó munkaerőhöz jutott, az embereim megkapták az ilyenkor szokásos 2 ûrm³ tűzifát. Ugyanakkor az építésvezetőség gondoskodott a családi pótlék kifizetéséről, a dolgozó munkaviszonya folyamatos maradt. Jó volt ez a megoldás nekünk is, szépen haladt az építés. Működtettük a kőbányát – naponta 170 m³ kő –, kellett a munkaerő a gépek kiszolgálásához. Azon a télen nagy havazások voltak, ennek ellenére minden napra tudtunk munkát adni a táborban maradt embereknek. Mindezek ellenére nem volt fenékig tejföl az életünk. A magas HIVATAL gondoskodott arról, hogy időnként keserű legyen a szánk íze. 1953. június 25-én ellenőrzést tartott az MTH székesfehérvári részlege. A földimnek minősülő tisztes úriembert – bevallom, bizonyos elvárással – kellő tisztelettel körbe imádtuk. Gondoskodtunk róla, hintón szállítottuk az állomástól a táborhelyre, oda és vissza. Mindennel meg volt elégedve, távozásakor köszönetet is mondott. Én viszont egyáltalán nem voltam elégedett, amikor két hét múlva kaptam egy értesítést: 100 Ft-ra büntetnek, mert 7 munkakönyv nem volt aláírva. Vigh János irodavezető erről nem tehetett, ezeket a könyveket a beolvadt Vérteskozmai Építésvezetőség hozta magával. Az se mentség, hogy a vétkesek közül 3 nem is tudott írni. Gyorsan rátetettük a kereszteket az aláírás helyére, én pedig nagy dühömben keresztet vetettem a 100 Ft-omra, azonnal befizettem. Rosszul tettem, egy hetet kellett volna várnom: országosan amnesztiát adtak minden ilyen jellegű vétkesnek. Nem bosszankodtam, miért legyek kétszer mérges ugyanazon dolog miatt? Viszont ma is őrzőm a postai befizetést igazoló szelvényt. Bandákba szerveződve dolgoztak, a 15-20 fős csoportnak a vezére a bandagazda volt. Legalábbis egymás között, nyilvántartásunkban már brigádvezetőként szerepelt. Neki adtuk ki a szelvényt, a töltésbevágás mérő jegyeit; megkapta a részletes eligazítást, a szelvény méreteit, a rézsű hajlásszögét, a műtárgyak helyét stb. Tőle vettük át a végzett munkát, az első időben hetenként, később havonként kétszer. Vele folyt a vita a talajosztályról, a karolt mennyiségről, a szállítási távolságról. Néha parázs volt a hangulat, hiszen egy számukra kedvező munkaátadás alapja lett a vastagabb borítéknak. A brigádvezető már nem volt korlátlan ura az embereinek, de minthogy õ vállalta föl a munkát, képviselte a brigádot, szavainak súlya volt. A brigádon belül egyenlő bérért dolgoztak, alig akadt "félpénzes" közöttük. Patriarchális fegyelem uralkodott. A munkát testre szabottan osztották fel maguk között. A derékhad (25-40 év közöttiek) végezte az egyenletes, szívós munkát igénylő földfejtést, a fiatalok talicskáztak, az öreg, tapasztalt emberek pedig a rézsűt faragták, a töltést formálták. Nagyon ügyesek voltak. Megjelöltem a rézsű körmét (ahol az új sík kibújik a földből), és a kubikos megkezdte – mintegy szobrász – az új felület kibontását. Akár 5-6 m magasból is indulva, közbenső mérés, segéd műszer nélkül olyan precízen faragta a földet, hogy pontosan a bevágási árok külső szélén érte el a pályaszintet. Nem volt hasas, de még horpadt mellű sem a jó kubikos által készített rézsű. Hasonlóan dolgozott a töltésformáló (ide kerültek a már fáradékonyabb öregek), aki a töltés lábától (talppont) indulva, rétegesen terítve a földet, ugyancsak a rajz szerinti ponton ért föl a pályaszintre. Említettem a fegyelmet. Akkor még igen erős volt. Elsősorban a maguk érdekében. Természetes, hogy a brigád kora reggel együtt ment a vonalra, de az is, hogy 8 órakor früstökölt mindenki. Szalonna, kenyér, hagyma. Változatot a kolbász adta. 10 órakor futótűzként terjedt a hang: "Rá lehet gyújtani!" Egymás munkáját figyelték, hiszen egyenlő teljesítménybért kaptak. Senki se szerette volna, ha megszólják, vagy esetleg legközelebb kimarad a bandából. Láttam fiatalokat, amint futva tolták a talicskát. Miért – kérdeztem. Kiderült, hogy nagydolgát végezte az erdőben, lemaradt a többitől. Be kellett ezt hozni. A magas töltéseket építő folyamszabályozó kubikosok munkáját a "csikó" segítette. Erre a célra fiatalokat vittek magukkal – ezek jó, ha félpénzt kaptak –, akik a talicska orrán levő karikába beakasztott 1,5-2 m-es kötéllel vontatták, gyakran pallón egyensúlyozva a jól megrakott talicskát. A töltés tetejére fölérve a vontatókötelet kiakasztották, futottak vissza a következő talicska elé. Közben a kubikos kiöntötte a földet, persze szakszerűen, a talicska lábát és nem a szarvát fogva, különben lebukfencezett volna a mázsás súly kiborításakor. […]

Mindszentpuszta

"A gróf Esterházy Móric két erdészének egymás mellé telepített, melléképületekkel (istálló, ólak) gazdagon ellátott, az átvonuló front óta üresen álló lakóépülete volt a táborunk. Mindenki megfelelő szállást tudott teremteni magának, irodisták, kubikosok. Az irodának kinevezett szobában – ez volt egyben a hálószoba is – kőműveseink még egy "cserépkályhát" is építettek. Üzemi konyhára, műhelyre stb. nem volt szükség. […]

Vérteskozma–Szár-Szálláskút

"Vérteskozmán, a 16 km-es út egyik végpontján a munka már 1951-ben megkezdődött. Nem volt gond az elszállásolással; Kiss Feriék a kitelepített svábok házaiba költöztek. Ezekben rendezték be az irodát, az elhagyott, jó állapotú lakásokban volt a munkások szállása. Köleskepére még egy vagonnal érkeztünk, onnan 3 vagonnyi felszereléssel – barakk, szerszámok, talicska stb. – indultunk Új-Szárra. A faluban telepedtünk meg, a tábor építését csak hónapokkal később kezdtük meg az út 6 km-es szelvényében levő Szálláskúton. Száron az irodát a vasútállomás egyik szolgálati lakásának vendégszobájában rendeztük be. Ez volt a velem együtt 4 fős építésvezetőség szállása is. Az 5×4 m-es szobában egy kecskelábú asztal képezte az irodát, 2 db emeletes ágy a hálószobát, míg a fürdőszoba egy hokedlira helyezett lavór képében jelent meg. A wc külön volt. A munkásoknak a faluban biztosítottam a valamikori hentesüzletben és egy kocsmában helyet; a helyi asztalos gyors ütemben fabrikált emeletes ágyakat. A jól megtömött szalmazsákok szinte osztályon felüli jelleget biztosítottak szállásainkon. Az élelmezést az erdészeti üzemi konyha segítségével oldottuk meg. Múltunkhoz viszonyítva akár 3 csillagosnak minősíthettük. Ahogy haladtunk előre a munkával, mindinkább sürgetővé vált a Szálláskúton, egy erdész településen kialakított központi táborhely birtokba vétele. Baráber életem legszebb állomáshelye. Volt igényünk, pénzünk, időnk és tehetségünk a megvalósításhoz. Először birtokba vettük Wekerle Sándor (1848-1921) egykori pénzügyminiszter vadászházának szuterénjét. Ez volt az iroda és a törzs lakhelye. Nekem fejedelmi szállás jutott, beköltöztem az erdészház vendégszobájába, ahol már valódi cserépkályha is volt. Melegét élvezve két telet töltöttem itt. A táborhelyet a régi majorságban hoztuk létre. Az égre meredő csupasz falaival eredeti rendeltetésére már alig emlékeztető birkahodályból munkásszállást alakítottunk ki. Fölállítottuk immár harmadszor (nagyobb szögeket kellett használni) a Magyaregregyen kapott barakkot. Építettünk egy üzemi konyhát, kitisztítottuk és üzembe helyeztük a mellette levő szivattyús kutat. A táborhely közepén levő gémeskút vizét csak mosakodásra, lovak itatására használtuk. Mert itt már azok is voltak. Azaz először csak egy, a Rigó – szép fekete ló –, amely az üzemi konyha vezető alá volt rendelve. Nem lovaglásra, hanem az ebéd kihordására, a környékbeli falvakban vásárolt élelmiszer hazaszállítására. Később dolgoztak a vonalon kordélyos lovak, ezeknek külön istállót építettünk. Volt egy kovácsműhelyünk is. A lőszert előkelő helyen tároltuk, egy valamikori kör alaprajzú silóban. A Vérteskozmai Építésvezetőség beolvadásakor már szűknek bizonyult a szuterén. Építettünk magunknak egy szép irodát, melyben külön szobában tanyáztak a törzs tagjai. Mondanom se kell, az egész tábort saját erőből hoztuk létre, a tervezés, az anyagbeszerzés, építés, művezetés mind a saját gondunk volt. Engedélyeztetésre már nem is maradt erőnk. […]

Munkaeszközök

"Hálás feladat lenne, ha most az öt év ezirányú szakmai tapasztalataimról számolhatnék be. Nem tehetem, nincs miről értekeznem. Rettenetesen szegények voltunk. Még szerencse, hogy csak a mához viszonyítva helytálló ez a megállapítás. Akkor nem nagyon fájt a nincstelenség. Az egész ország szegény volt." […]

Gépesítés

"Rendelkezésünkre állt minden, ami szükséges. Sajnos csak a brosúrákban. 1951-ben Köleskepén nálam kezdett dolgozni a buldózer, az országban összesen 3 db volt belőle. 1952-ben kaptam először fúrógépet, később dömpert (szinte csak mutatóba), és 1953 késő őszén kezdett dolgozni Száron egy úthenger. Ezt a gépet is leromlott állapotban kapta meg az erdészet, folyton javításra szorult. Még így is kegynek kellett tekintenünk, hogy időben hozzájutottunk. Jellemző, noha a buldózerrel való ismerkedés úttörője voltam, sőt cikket is írtam Az Erdő 1951. III. számában, Száron mégsem kaptam meg. – Majd megoldja Fuják a feladatát, adjuk a gépet másnak! Tényleg megoldottam. Csak azért is! Jó munkásaim voltak, tépték-marták a bevágást,100 m-ig talicskáztak. Nagyobb távolságra helyi fuvarosokat állítottam be, Szálláskúton pedig már 12 kordélyt is foglalkoztattam. A dózert mégis nagyon hiányoltam; Köleskepén annyi mindent megoldottam ezzel a géppel, éppen, hogy csak fára nem tudott mászni. Nagy töltéseket is kellett építenem. Mit könyörögtem egy döngölő békáért! Nem adtak. Béka mégis volt, de csak átvitt értelemben. Gépesítésszempontjából mi voltunk alatta." […]

Motorkerékpár

"Volt ilyen is, igaz, kicsi jószág, 125 cm³-es Csepel. Az építésvezetőségnél betöltött szerepét tekintve nem volt különösebb jelentősége. Mégis megemlékezem róla, mert ez is segít valamennyit az akkori élet bemutatásában. Amai világba helyezve az '50-es évek elejének eseményeit, jó esetben komikusnak, sokkal inkább valótlannak tűnnek. Lássuk sorjában motorizációm történetét! Mindszentpusztán 1949-ben ismerkedtem meg a kis Csepellel Szabó Karcsi jóvoltából. Jó összeköttetése volt a központban, kiharcolt magának egy motort. Láttam, hogy nem szívesen ugyan, de mégis megengedte, én is fölültem a gépre. Tessék elképzelni, bakhátas erdei úton tanultam meg vezetni. Kerékpáros múltamnak köszönhetően hamar összenőtem a motorral, vadnyugati cowboy biztonságával ültem a nyeregben. Egyszer Süttőről jöttünk hazafelé Samuval – oltatlan meszet vettünk –, és minthogy már későre járt, igencsak repesztettem a Szár utáni erdei ösvényen. Nagyon figyeltem az utat, a szürkületben mégis az utolsó pillanatban vettem észre, hogy valami vadállat-ember egy vastag kerítéshuzalt feszített ki két fa közép, éppen torok magasságban. Mindent blokkoltam, nem buktunk, csak csúsztunk, és éppen a drót elött álltunk meg. Soha nem jártunk ezen az ösvényen, a csapda tehát nem nekünk készült. Persze fejetlenné válva ez nem vigasztalt volna." […]

Mindszentpusztai útépítés

"Azt már említettem, hogy az otthon és a munkahely között kerékpárral közlekedtem, vonattal vagy busszal még csak közelébe se lehetett jutni Mindszentpusztának. Most is így indultam vissza. Menyasszonyom elkísért Zámolyig, innen már szaporán hajtottam. Kellett is; mire a Gánt előtti Kápolnapuszta házaihoz értem, teljes sötétség borult a tájra. Ráadásul zuhogni kezdett az eső. A kocsiút egy horhosban vezetett, meredeken emelkedett, csak tolni tudtam a gépet. Az első meglepetés egy valami miatt megriadt vaddisznó konda okozta. Közvetlen előttem zúdultak át az úton, legalább húszan. Ha pár lépéssel előbbre járok, elsodornak. A második meglepetés az erdő szélen várakozott rám. A kocsiút itt elágazott. Éppen csak sejtettem, a három út közül melyik vezet Mindszentpusztára. De melyik az, a vaksötétben, zuhogó esőben nem lehetet tudni. Ha rossz nyomot választok, hajnalig se kerülök ki az erdőből. Ilyenkor fennáll a körbejárás veszélye. Márpedig, ha egyenesen is haladok, csak órák múlva érem el a Csákvár-Majk országutat. Föl volt adva a lecke. Szerencsére azt tudtam, hogy a szekerek többnyire Mindszentpuszta felé mentek, ezek keréknyomát kellett megtalálnom. Gyufám nem volt, a kerékpárnak rossz a világítása. Mit tehettem? Időközönként – mindenhol, ahol elágazást sejtettem – leguggoltam, és tapogatva kerestem a helyes utat. Azt, hogy ezeket a sorokat írhatom, elárulja, nem vesztem el az erdőn, nem kaptam tüdőgyulladást. Szerencsésen följutottam a táborba. Csuromvizesen. Ma sem tudom, hogy a zápor vagy a félelem verítéke miatt ázott el az intim ruhadarabom is. Egyébként semmi bajon nem lett, szűkszavú a 16-i naplóbejegyzés: vonalbejárás. Túléltem hát. Az azonban biztos, könnyű most emlékezni, ám kegyetlen nehéz volt azt a négykézláb járó két órát a vértesi éjszakában megélni." […]

A horogvölgyi út tervezése

"Most viszont kikerültem a Vértes egy szép völgyébe, amely a Gánt közeli Kápolna-puszta és Mindszentpuszta között bújik meg. Feladatom volt a tisztított pásztában már kitűzött sokszög-menet (poligénpontok) beszintezése. Eléggé szabdalt volt a terep, a műszer állásokat egymáshoz közel kellett telepíteni és főleg nagyon gondosan mérni. Jól dolgoztam, a szintezési jegyzőkönyv tanústanúsága szerint az oda-vissza mérés eredménye között centiméternyi eltérés volt csak." […]

"– A pusztán egy öreg anyónál, Mari néninél laktam, akinek a fia az elmúlt nyáron szorgalmasan hordta nekem Mindszentpusztára naponta a tejet. Ismertek tehát, bizalommal voltak irántam. Évek múlva derült ki, hogy csak részben. 1990-ben, amikor már lehetett emlékezni, olvastam egy riportot. Ebbõl tudtam meg: 1945-ben az oroszok a puszta teljes felnőtt férfi lakosságát kivégezték. Egy bosszúra éhes partizán, akit egyébként 1944 telén bújtattak és élelmeztek azért, mert nem kapta meg a kért tehenet, márciusban rávezette az orosz járőrt a kis településre. A férfiakat kihajtották az erdőre, és egy oroszul beszélő (I. világháborús hadifogoly) öreg kivételével agyonlőtték. Hát nem megdöbbentő?! Még 1950-ben nem oldódott a görcs, sőt évtizedek múlva is hallgattak az emberek. Ez is része volt vidám barakk életünknek. Jó volna erre is emlékezni időnként. Főleg választások alkalmával!" […]

A Vértesben a vezetésével végzett munkái:

1950-ben a kivitelezési munkák megindításáig az Erdő központ Mű. Főosztály tervezési csoportjánál dolgoztam, és részt vettem Csákberény-Lipakút (Horogvölgy) összekötő út tervezésénél. Ez idő alatt egyben tanulmányoztam a hazánkban első ízben dolgozó buldózer munkáját. 1950. május 30-án kaptam meg az Erdő központ megbízatását, hogy a Pécsi Erdőgazdaság NV részére építendő magyaregregyi út munkálatait indítsam be. Mint építésvezető irányítottam a márévári szűk völgyben igen nehéz körülmények között épülő út alépítményi munkálatait. Több szárazon és habarcsba rakott támfalat és bélésfalat építettünk, mederáthelyezést végeztünk, és elkészült egy párhuzamos szárnyfalú, téglaboltozatú 2,5 m ø ferde áteresz is. Az 5 km hosszú utat a nagy tömegű földmunka ellenére a személyesen toborzott abádszalóki, csongrádi, mindszentpusztai és baranyai 150 kubikossal 1951. május 1-én adtam át ünnepélyesen az Erdőgazdaságnak. Mint építésvezető elláttam a lőmesteri feladatokat, és több mázsa robbanóanyagot használtam fel. Egyidejűleg az Erdő központ megbízásából a bánosi útépítés műszaki irányítását és ellenőrzését végeztem. 

1952. januárban Szárra telepítettem át az építés vezetőséget, ahol feladatom volt a Vérteskozma-Szár 16 km erdei feltáróút szári szakaszán a munka megindítása. A munkaerő szempontjából kedvezőtlen bányavidéken nehezen induló építkezést – katonai szolgálatom ellenére – sikerült úgy kifejleszteni, hogy 1952 végén több, mint 200 fős munkásgárdával rendelkeztem. Ekkor már átvettem a Vérteskozmai Kirendeltség vezetését is, és szálláskúti székhellyel irányítottam a 16 km-es út al- és felépítményi munkálatait. A vállalati munkaversenyben állandóan élenjárt építés vezetőségünk. Végzett munkánk eredményességét igazolja az is, hogy a gépi erővel sajnálatosan gyengén ellátott Erdőgazdasági Építő Vállalat több szállító gépet, kompresszort, dömpert, vontatót bocsátott rendelkezésünkre, melyekkel a munka intenzitását jelentősen tudtuk növelni. Ezen felül az Állami Kordélyos Vállalattól állandóan 20-25 kordélyt béreltünk. Két évig dolgoztam, mint munkahelyi építésvezető, és ez idő alatt sok szép műszaki probléma megoldására volt módom. A felépítményhez szükséges kő anyag fejtéséhez magunk nyitottunk kőbányákat, megoldottuk a kő anyag fejtés-szállítás gépesítését. Elsőnek építettük meg az Erdő terv által készített átmeneti íves megoldású szakaszokat. Műtárgy építéseknél kísérleteket végeztünk a leggazdaságosabb és -célszerűbb áteresz-fejek kiképzésére. Megépítettük a Holdvilág-árokban a "békaszájnyílású" vb átereszt, annak be- és kifolyó nyílását külön gonddal terméskőből kiképezve. A felhagyott vasútvonal nagy tömegű töltésébe "alagút" módszerrel helyeztük el az új átereszeket, miáltal jelentős megtakarításokat értünk el."

Felhasznált irodalom: Erdei út 1948–54, Fuják József