Legendák nyomában, csata és hadszíntér kutatás (www.hadtortenet.hu)

Japán műkincsek megsemmisítése

A tradicionális japán kard a harcos lelkét jelképezte, és évszázadokon át apáról fiúra szállt.
Tulajdonosaik a kardokat egész életükön át büszkén viselték.
Az első fémből készült pengék pedig a Yayoi vagy Yayoi Jidai korban (ie. 2000-1500) jelentek meg.
A korai kardok még egyenesek voltak, a hajlított pengék csak később jelentek meg.
A legenda szerint i.u. 700 körül élt Amakumi, a kardkovács mester, aki felfigyelt arra, mennyi kard törik a viadalok során. A mester új kardformával kezdett kísérletezni, és megalkotta az ívesen hajló fegyvert. Tökéletesedett a kovácsolási technika, edzési eljárás is. A legjobb minőségű kardokat a Kamakura-időszak (1185- 1333) alatt készítettek, amikor olyan kiemelkedő klánok harcoltak egymás ellen, mint a Minamoto és a Taira. Ez az időszak megfelelő volt a kardok tesztelésére, és a technológia fejlesztésére. Minamoto Yoshitsune (1159- 1189) Kim Banzainak nevezte kardját, ami azt jelenti, hogy "Hosszú életet a Császárnak". A nemesség tagjai keresték olyan tisztelt személy pártfogását, mint Minamoto. A hathatós uralkodói támogatás, az ezt követő időkben a kardkovács mesterség fejlődéséhez vezetett.

Híres japán kardkészítő mesterek:

- Gotoba (1198-1221)
- A yamashirói Hisekumi (1149- 1216) - Awatoguchi stílus
- A bizeni Norimune (1152-1214) - Ichimonji stílus
A kardkovácsok nagyon megbecsült tagjai a Japán társadalomnak. Mind a mai napig élő nemzeti kincsnek tekintik őket. A kardkészítés különleges lelki állapotot kíván. Ezért a munkát böjt, meditáció, testi-lelki megtisztulás előzi meg. A kovácsok mellett dolgoznak még fényezők, tok¬ és markolatkészítők.

Öt tartomány neve után öt kovácsiskola vált híressé:

- Mino,
- Bizen,
- Soshu,
- Yamashiro,
- Yamato.
Fontosabb kardfajták:

- daito - 61 cm-nél hosszabb kétkezes ívelt pengéjű kard
- katana - 100-103 cm hosszú kard
- tachi - általában 127 cm hosszú kard
- wakizashi - közepes méretű kb. 56 cm hosszú kard
- tanto - kb. 29 cm hosszú kard formájú tőr
Amikor a mongolok 1274-ben és 1281-ben betörtek, kiderült, hogy a kardhegy különösen sérülékeny a sodronyinggel szemben, amit a betolakodók viseltek. Goro Myudo Masamune volt, aki kiküszöbölte ezt a hiányosságot a penge edzése és egyben élesítése által. Korábban a penge hegye rideg volt és külön hőkezelték. Ez gyenge pontja volt a fegyvernek. Masamune felfedezését átvette Japán összes vezető kardkészítője. A felfedező büszkesége akkora volt, hogy saját jelét sohasem véste bele pengéibe, abban a hitben, hogy a minőség önmagában azonosítja őt. A Yamato, Bizen, és Yamashiro fejlesztések mind egyesültek a Sosu (Sagami) kardkészítés hagyományaival. A Nambukocho korszakban (1336-1392) a hatalmi harcokat követő megosztottság, keserű viszályt eredményezett az északi és déli császárok között. Ebben az időben a hosszú kardot a tachit, a rövidebb és könnyebb katana helyettesítette. Ezt hüvelyében az övön átnyomva viselték úgy, hogy a vágóél legyen felül. Ez új kardforgató technikát kívánt, mely a Ken-Jutsu és a Iai-Jutsu fejlesztéseiben jutott eredményre. A Ken-Jutsu ¬ a kardvívás művészetének ¬ technikáit különböző iskolákban (ryu) rendszerezték és oktatták.

Az elkészült kardokat egy hátborzongató esemény keretében tesztelték. Ez abból állt, hogy holttesteken vagy elítélteken próbálták ki tanúk jelenlétében, akik igazolták a penge megbízhatóságát. Habár borzasztóan hangzik, de a kardokat élő emberi ellenfelek leküzdésére tervezték, ezért a próbáknak is annyira életszerűnek kellett lenniük amennyire csak lehetett. Különböző vágásokat azért hajtottak végre, hogy teszteljék a vágóerőt. Azok a pengék, amelyek nem teljesítették a vágóteszt követelményeit, beolvasztásra kerültek, vagy lándzsákat, alabárdokat készítettek belőlük.

A mestermunka, a kard megszületése tulajdonképpen akkor történik meg, amikor kikerül a „lélekcsiszoló” (fényező) kezéből és a felszerelt sayába (tokba) várja, hogy gazdára leljen. A kardnak lelke van. Igazán akkor kezd élni, amikor először kiröppen hüvelyéből. A levegő szisszenése első sírása. Aztán ha jó gazdára lel vele él, vigyázza óvja életét. A jó kardot meg kell becsülni! Sokan esküsznek rá, hogy a sírba is magunkkal kell vinni, mások legméltóbb örökösüknek adják tovább.

Masamune (正宗 ), más néven Goro Nyūdō Masamune

Általánosan elfogadott, hogy ő tette naggyá a kardkészítést a késő 13. és a korai 14. században, (1288-1328). Egyesek úgy vélik, ez a gyártástechnológia fokozta a Tokugawa család befolyását.
A Masamune kardok arról ismertek, hogy kiválóságuk mellett a szépség és a minőség jegyeit is magukban hordozták. Ez mindenképpen figyelemre méltó egy olyan időszakban, amikor az acél tisztasága, amely szükséges volt a kardkészítéshez még volt teljesen tökéletes.
A "Honjo Masamune", néven híressé vált kard jelképe lett a Tokugawa sógunátusnak, és öröklődött egyik sógunról a másikra. Talán a legismertebb Masamune kard,
amelyet számos legenda leng körül.

A legenda szerint a mester kardjának minőségét egy alkalommal megkérdőjelezte az egyikkovács, miszerint az Ő kardja jobb, élesebb.
Masamune ekkor a következő próbát javasolta: mindkét kardot leszúrták egy patakmedrének iszapjába. A víz faleveleket sodort a kardok pengéjére. Míg az „ellenfél” kardkészítő pengéje az összes falevelet kettévágta, Masamune pengéje nem. A mester erre azt válaszolta, hogy a jó penge csak akkor kell hogy vágjon amikor az szükséges!

Masamune a tanító:

A mester a legenda szerint számos tanítványt nevelt ki. Ezek közül a leghíresebbek a következők:

- Chogi
- Kanemitsu
- Shizu Saburo Kaneuji
- Kinju
- Kunishige
- Kunitsugu
- Saemonzaburo
- Saeki Norishige
- Go Yoshihiro
- Naotsuna
Honjo Masamune

A Honjo Masamune az egyik legismertebb japán kard, amely öröklődött egyik Shogunról a másikra. A Shogun a japán nemesség felett állt, hatalma vetekedett a császáréval.
A legenda szerint Honjo Shigenaga nevéhez fűződik a kard, aki egy a 16. században történt csatában egy a fejére mért Masamuna kard csapását túlélte. A legenda szerint nem fogott rajta a kard. A csatában magához vette azt, és mintegy trófeaként megtartotta.
A kard apáról fiúra szállt, de később a család elszegényedése következtében kénytelen volt megválni tőle. Számos tulajdonos után végül a Tokugawa család birtokába került.

A második világháború japán hadseregben vissza kellett adni a japán katona legyőzhetetlenségébe vetett hitet.
Mi is lett volna erre alkalmasabb, mint az ősi szamuráj hagyományok felélesztése, amelynek megtestesítője a kard volt.
A japán hadsereg a háború alatt mintegy 2.000.000 kardot gyártott főként a tisztek, tiszthelyettesek számára.
Természetesen a tömeggyártás során gyártott kardok légyegesen silányabbak voltak, mint a tradicionálisan a kovácsműhelyekben készült korábbi darabok.
A vesztes háború lezárását követően Amerika megkezdte Janán teljes lefegyverzését.
Ennek következtében minden fegyvert elkoboztak a lakosságtól, beleértve a kardokat is.
Nem tettek különbséget a családok birtokában lévő tradicionálisan öröklődő fegyverek, és a háborúban tömeggyártásban készült darabok között.
A cél a begyűjtés, és a teljes megsemmisítés volt.
Tisztában voltak azzal, hogy a japán hagyományokban a kardoknak szimbolikus jelentősége volt. Ezzel is szerették volna megtörni a legyőzött ellenfél morálját.
Az intézkedés következtében tömegével küldték kohóba a gyakran felbecsülhetetlen értékű japán nemzeti kincseket, ritkaságokat.
1945 decemberében Tokugawa 14 másik karddal együtt leadta a rendőrségre a Honjo Masamune kardot is. Sokakkal ellentétben Tokugawa becsületes volt, és komolyan vette a vonatkozó beszolgáltatási törvényt. Fájó szívvel vált meg ugyan a családi ereklyéktől.
A rendőrségen az átvételről hivatalos igazolást állítottak ki, és bejegyezték annak pontos dátumát is.
Nem sokkal ezután 1946 januárjában, a rendőrség adta ezeket a kardokat egy férfinak, aki úgy azonosította magát, mint „Coldy Bimore" őrmester, (esetleg elrontott fonetikus helyesírás következtében a férfi nevét rosszul jegyezték fel) az amerikai 7. lovasságnál teljesített szolgálatot.
Ezután a híres kardról soha, senki nem hallott többé. A Honjo Masamune kétségtelenül a legfontosabb a hiányzó műkincs, aktuális tartózkodási helyét továbbra is homály fedi.
A háborút követően szinte minden amerikai katona igyekezett szuvenírként legalább egy japán kardot megszerezni, és hazavinni magával emlékbe.
Ezek nagy része a tömeggyártásban készült háborús kardokból állt, de jó néhány felbecsülhetetlen értékű tradicionális kard is Amerikába került.
Előbukkanásukban már csak valamelyik aukción reménykedhetnek a Japán hatóságok.
A Honjo Masamune a legismertebb, és legkeresettebb japán kard, amelyre japán az egész világra szóló kőrözést adott ki!

Felhasznált irodalom: karatedojo.hu
A kép csupán illusztráció!